"A megalázás jó dolog" - üzenet Sebestyén Balázsnak

Van olyan reggel, amikor a Morning Showt hallgatom. Ma a következő sztorit hozták be a fiúk az adásba: Jani látott egy videót, amelyben egy autós egy parkoló buszt jobbról előz meg. Majd kétszáz méterrel arrébb  elkapja egy rendőr. A büntetés 250 dollár bírság volt, elvették egy hónapra a sofőr jogosítványát és ki kellett állnia egy táblával a szabálytalanság elkövetésének a helyszínére. A táblán a következő szerepelt Jani elmondása szerint: "Csak egy idióta előz meg egy buszt úgy, hogy felhajt a járdára."

Mutatom a videót: 

Miközben én már ezen az ítéleten is megbotránkoztam és rosszallóan néztem ki a villamos ablakán, a beszélgetés a következőképpen folytatódott:

Jani elmondta, szörnyű megalázó volt a helyzet. Látszott a sofőrön, hogy ronggyá ég. Mindenki rajta röhögött és ráadásul ez fel is került a netre.

- Szerintem nagyon jó ötlet, kiváló - teszi hozzá Balázs. Belegondolhatunk azoknak a szülőknek a helyzetébe, akiknek a gyerekeit el is üthette volna.*

Gondoljatok vissza arra, amikor gyerekkorban úgy büntettek meg titeket, hogy ki kellett állni az osztály elé, vagy be kellett ülni a szamárpadba. Már akkor is megalázó volt, és felnőttként ez még hatásosabb. "Ezek a megalázó dolgok szerintem nagyon jók." 

Kedves Balázs! Mi, érzékeny lelkületű szociális munkások azért dolgozunk, hogy ezek a "megalázó dolgok" eltűnjenek a világból. Mert azzal, hogy belerúgunk kettőt egy hajléktalan emberbe, nem lesz normális élete, azzal, hogy kiállítunk valakit és nyilvánosan megalázzuk, kiröhögjük, agresszíven a szemébe nézünk vagy fellökjük, nem fogja tudni, hogyan kellene jó irányba állítani az életét. Mert az az ok, amiért bűncselekményt vagy szabálytalanságot követett el, már nagyon régóta gyökerezik benne. A szociális munkások egyik feladata lehet az, hogy megkeresik ezt az okot, és támogatják ezeket az embereket úgy, hogy a lehető legkisebbre redukálják a kockázat bekövetkeztének valószínűségét. 

És ma reggel nagyon éreztem, hogy milyen nagy szükség van az elfogadó, a támogató, az empowerment szociális szférára. Mert sokan azt gondolják a szociális munkáról, hogy csak a "látható" célcsoportokra fókuszál. De azzal a gondolkodásmóddal, azzal az értékrenddel, amelyet Balázs képvisel, egyaránt a szociális munkások célcsoportjává válik. Mert érzem Balázs szavaiban, úgy gondolja, sohasem lehet hajléktalan, szegény, drogos, vagy "egyszerűen csak boldogtalanul elveszett lélek", akit senki sem támogat. 

Még inkább ráerősített a fentebb írtakra az, amikor Balázs indítványozta, vezessük be, hogy minden olyan autósnak, aki részegen balesetet okozott, szerepeljen az autóján: "hülye voltam, piásan vezettem, idióta vagyok, hibáztam". 

Mert az emberi önreflexió úgy működik ám, hogy bemagyarázod magadnak, nem is te tetted... és persze ha a társadalom rád néz, és látja rajtad, mennyi bűnöd van, akkor érzed magad igazán egy nagy semminek.

Viszont ki dönti el, hogy milyen bűnöket kell felírnunk az autónkra? Balázs, neked milyen bűneid vannak? Csak a nők elleni és családon belüli erőszak, az ittas vezetés, a lopás számít bűnnek a listádon? 

A börtönben három fő feladat van: reintegrálni, rehabilitálni és reszocializálni. A sok minden mellett ez a hármas egység azért is fontos, mert nehéz visszatérni a társadalomba. Főleg akkor, amikor már megéltük, megértettük, mennyire súlyos bűncselekményt követtünk el. 

Tehát akkor analógiával élve - ha megengeditek - bevezetném Balázs módszerét:

Belenézek a tükörbe és egy embert látok, aki szomorú, de megváltozott, új életet akar kezdeni, tiszta lappal. Vártam már a szabadulás napját, vártam, hogy újra a társadalom részévé váljak, mert társas lény vagyok. Az volt a büntetésem, hogy nem élvezhettem a társadalom sokszínűségét, előnyét és hátrányát. Csak az egyedüllét, a magány és mindig ugyanazok az emberek. Megérdemeltem, hogy kiszabaduljak. Letöltöttem a kijelölt büntetésem. Látom a tükörbe azt az embert, de sok évnyi küzdelem után sikerült elfogadtam. Ő az életem része volt, de már nem akarok újra találkozni vele. 

És amikor kiszabadulok, útravalóul kapok egy karszalagot, amely egy éven keresztül az életem minden percében elkísér majd. Mutatja, ki is vagyok valójában. Nem lesznek barátaim, mert én egy rossz ember vagyok, és az ilyet a társadalom szereti kivetni magából. Már azokat is, akik nem rosszak, csak egyszerűen kevesebb pénzük van, és nem bírnak belőle megélni. Akkor mit várhatok én, egy börtöntöltelék a világtól? Inkább ez csak átok számomra. Vissza akarok menni. El kell követnem valamit, hogy visszamehessek, mert az ott egy védett világ volt. Igen, bántottak a többiek, ők is stigmatizáltak, de ők sem különbek nálam.

De ilyet Magyarországon nem csinálhatnak - mondja Jani és Balázs közösen. 

Mégis szomorúsággal tölt el fiúk az, hogy ilyen - akár - gondolati szinten is eszetekbe jutott.

A Morning Show bejegyzésre vonatkozó perceit itt hallgathatjátok meg.

*A videón is látszik, hogy ez az autós egyértelműen hibát követett el, mert nem előzünk jobbról. Viszont ez az iskolabusz a szembe forgalom egy elemét képviselte. És ha pontosan a hibázó autóssal állt szemben, akkor az ajtók a jobb oldalon nyíltak. Tehát a gyerekeknek semmi keresnivalójuk nem lett volna a járda másik oldalon. A terület pedig belátható volt. Hogy érthető legyek: egy eset ilyen mértékű kisarkítása felháborít. De ezt én még akkor nem tudtam, mert a videót csak most néztem meg este. Mindegy, újságírói baki, a kedélyeket szerette volna fokozni, elfogadom, érteni nem értem meg.

Az egész napos iskola megvalósítása

Szociális munkásként a közoktatás területén belül is tevékenykedhetek. Szinte minden közoktatási és felsőoktatási platformon azzal szembesülök, hogy a mai magyar közoktatás romokban hever. A különböző fórumok résztvevői olyan okokat sorakoztatnak fel, mint például a pedagógus-képzés közepessége, az esélyegyenlőség hiánya, a gyermekszegénység mivolta, a horizontális mobilitásból adódó részekre tagolódás, a tudatos, de tudatalattinak mondott szegregált oktatás gyakorlati megvalósulása, a szakmai dolgozók hivatástudatának csökkenése, a fizetés elégtelensége, a gyerekek személyiségének, érdeklődésének és képességeinek változása, az oktatási intézmények rossz állapota és még sorolhatnám. A felsorolt problémák magukért beszélnek, és egyéni következményeik is markánsak, összhatásuk viszont katasztrófához vezethet. Nézzük meg, milyen következményekkel lehet szembesülni az elkövetkezendő évek folyamán, ha nem történik változás!

Hosszú- és rövidtávú társadalmi kihatások

Megosztottak a szociális területekkel foglalkozó szakmák és az egyes diszciplínákon belül is találhatók ellentmondó egységek abban a tekintetben, hogy egy nem természetes támaszrendszerhez tartozó személy vagy hivatal mikor avatkozzon be egy család életébe annak érdekében, hogy a gyermek fejlődése minél kevesebb csorbát szenvedjen. A családi problémák közé nemcsak a családon belüli erőszak, a szülők alkoholizmusa tartozik, hanem életvezetési problémák, az, hogy az édesanya mikor hagyja abba a szoptatást, mennyi időt tölt a gyermekével, továbbá az is, hogy 1 vagy 3 évesen adja be egy intézménybe a gyermeket. Ezek az olykor aprónak tűnő döntések egész életre szóló kihatással vannak a gyermek értelmi, szociális és lelki fejlődésében. A negatív, illetve pozitív elsődleges szocializáció légkörét tovább erősíthetik, vagy hátráltathatják az óvodai, később iskolai intézmény nem kellőképpen felkészült óvópedagógusai és tanítói.

A gyermekek szociális és lelki fejlődésében a törés másokkal szembeni bizalmatlanságot, későbbi elmagányosodást okoz, amely akár párkapcsolati nehézségekhez is vezethet. A hiperaktív gyerekekkel a pedagógusok kevésbé bírnak, és jobb túl lenni alapon a gyermekeket inkább továbbadják.

A Budapest-centrikusság következményeként egyes megyék, országrészek gyermekei kevésbé részesülhetnek támogató környezetben és megfelelő oktatási színvonalban. Ezen területek pedagógusai jószerivel kevesebb fizetésért dolgoznak, amely (valamikori) hivatástudatuk permanens lankadását okozza.

Természetesen vannak még lelkes és törekvő, tenni akaró pedagógusok mind az óvodában, mind az iskolában, viszont szupervízió, szakmai beszélgetések és támogató tantestület nélkül egyedül nem lehet kimagasló eredményt elérni.

A szegénység, amely egyes országrészeket kiemelkedően súlyt, és ezzel párhuzamosan előfordulhat, hogy itt az eltérő kulturális hovatartozású roma családok száma is magasabb, felveti az intézményi szegregáció problémáját is. Az iskolai és évfolyamokon belüli szegregáció külső beavatkozást sejtet, tehát tudatos elemeket hordoz. A kulturális különbségek el nem fogadása pedig tovább rontja a helyzetet.

A jobb módú szülők gyermekük iskolázottságának jobb minősége érdekében olyan településre viszik a gyerekeket, ahol ez a veszély kevésbé fenyeget. A vándorlás miatt az integráció helyett minőségi leszakadás is bekövetkezik a gyerekek fejlődésében. A műveltség, amelyet az iskolai tudásanyag hordoz, befolyásolja a különböző társadalmi csoportok közötti vándorlást, tehát a vertikális mobilitást, de a szegregált oktatással, amely a szabad iskolaválasztás engedélyezésével még intenzívebb, ez a szakadék további mélyülését és szélesedését hozza magával. Az évek múlásával a felsőoktatás egyre inkább a kiváltságosok, a tehetősebbek privilégiuma lesz, az egyre nagyobb létszámú leszakadt csoport pedig vagy megelégszik az általános iskola elvégzésével vagy pedig egy mára már minőséget ritkán hordozó szakközépiskola tanulójává válik. A diplomások kevesebb hajlandóságot éreznek az iránt, hogy ácsok, asztalosok és más szakmák szereplői legyenek, így a választás a nem megfelelően képzettekre redukálódik. A munkájuk nem feltétlenül hozza az elvárt színvonalat, amely a szakmunkások rossz megítélését tovább erősíti.

A problémák összefüggnek, komplexitásuk mutatja, hogy nem elég egy területen beavatkozni, átfogó reformra van szükség. Van néhány hazai kiemelkedő példa, amely a változás szelét mutatja, de ezek távoli különálló szigetek a nagy óceánon.

A külföldi közoktatás eredményességének példái

Az iskolák közötti meglévő különbségek radikális csökkenése nélkül nem lehet hatékonyan hozzájárulni a különböző társadalmi háttérből jövő gyerekek esélyeinek kiegyenlítéséhez – írja a 2010/3-as Esélyben megjelent Egész napos iskola című tanulmány bevezetőjében Darvas Ágnes és Kende Ágnes. Ahogy azt is, hogy a kedvezőbb munkahelypiaci helyzeten kívül a minőségi képzés a jobb egészségi állapotot, hosszabb élettartamot, a sikeres szülővé válást és a felelős állampolgári létet is megalapozza.

Ezért hozták létre külföldön az iskolareform részeként az egész napos iskola programját. Ez „egy olyan közösségi tér, amelyben az iskolán kívüli szervezetekkel, ellátásokkal is együttműködve egész nap és szinte egész évben az oktatás hagyományos keretei mellett több, elsősorban a gyerekeket, de szülőket is célzó szolgáltatás is helyet kap.” – írja le a definíciót Darvas és Kende. Ugyancsak egész napos iskoláról beszélünk akkor, ha „kreatív módszerekkel, óratervezéssel, napirend és tanévszervezéssel” a hagyományos, oktatással kapcsolatos iskolai, otthoni, szabadidős és egyéb programok napi 8-10 órás intervallumban kerülnek elosztásra. Harmadrészt az „osztálykeretekben gondolkodó iskolaotthonos megoldások is az egész napos iskola egy típusát jelentik”.

Az iskolatípus előnyei között olyanokat tartanak számon, mint a biztonságos napközbeni ellátás (miközben a szülő dolgozik), a nyári iskolai szünetből adódó problémák megszüntetése, az oktatási eredmények javítása – amerikai kutatások igazolják, hogy a 2 és fél hónapos nyári szünet alatt a tanulók túl sokat felejtenek, emiatt az őszi félév első hónapja sok esetben ismétléssel telik - és a társadalmi integráció. „Az egész napos iskola – akár teljes kiszolgálást nyújtó, akár közösségi, akár mindkét funkciót egyesíti”, ugyanis a lexikális tudás mellett szociális támogatást, szolgáltatást is nyújt.

Egész napos iskolai rendszerekről beszélhetünk Nagy-Britanniában, Németországban, az Egyesült Államokban és Finnországban, eltéréssekkel.

Nagy-Britannia

A briteknél extended schoolokról van szó (kiterjesztett iskola), amelyek az iskola és a helyi közösség összefogásából valósultak meg. Az Every Child Matters (Minden gyermek számít) program részeként egy új iskola építésével egy közösség központja épül fel. Az összes közösségi szolgálatot beleépítik az intézménybe, így például az orvosi rendelőt, a rendőrkapitányságot, a könyvtárat, a jóléti szolgáltatások irodáit is. A demokratikus vezetésű iskolában demokratikus fórumokat hoznak létre, interaktív kommunikáció van a gyerekek és a pedagógusok között abban, mitől működhetne jobban az iskola.

A brit kormány egyébként 2010-zel bezárólag kötelezte az iskolákat különböző alapszolgáltatások megvalósítására: szabadidős programok, sport, zene, kézműves és egyéb klubok, üzleti és vállalkozási tevékenységek és önkéntes lehetőségek. Szabályozva van a nyitvatartási idő is (48 héten át délelőtt 8-tól délután 6-ig), célzott és speciális szolgáltatásokat kell elérhetővé tenni, mint például a logopédiai ellátást.

Az extended schoolok eredményessége látható az egészségügyi mutatók javulásában, a magatartási problémák csökkenésében, az iskolában dolgozó szakemberek közötti kommunikáció javulásában, a közösségi kohézió megerősödésében.

Finnország

A finnországi gyakorlat az esélyegyenlőség megteremtése érdekében komprehenzív alapú általános iskolai oktatást hívott életre, amely 9 éves képzést nyújt a 7 és 16 éves kor közöttiek számára. Majd egy három éves Upper secondary school (Felső középiskola) vagy Vocational education (Szakképző iskola) teszi lehetővé a tanulás folytatását.

A komprehenzív iskola alapelveit -, ahogy Darvas és Kende az Esély tanulmányban fogalmaz – az „egyenlő esély a tanulásra tekintet nélkül a lakóhelyre, nemre, gazdasági helyzetre vagy az anyanyelvre”, az oktatás megbízhatósága, az ingyenes oktatás, az adminisztráció rugalmassága, az interaktív és kooperatív munka, az egyénre szabott szellemi és anyagi támogatás és a fejlődésorientált értékelés hívta életre.

A módszer egyébként egy adott lakókörzet valamennyi iskoláskorú gyermekét fogja át egyetlen, de erősen differenciált szervezetként. A heterogén osztályok kialakításával eltűntek az elitiskolák és a hátrányos helyzetűeket tanító intézmények. Utóbbiakkal speciális szakemberek foglalkoznak az iskolán belül. Ezen lépések által minimálisra csökkent az iskolák közötti különbségék aránya, és az iskolakötelezettség ideje alatt több mint 1 százalékra redukálták a lemorzsolódás arányát. Az egyetemen a tanári szak 5-szörös túljelentkezése mutatja a szakma társadalmi megbecsültségét.

A külföldi gyakorlatok átültetésének problematikája

Amikor először olvastam a fentebb kiemelt két ország oktatáspolitikájához tartozó módszert az átültetés lehetőségén kezdtem törni a fejem. Ezek a gyakorlatok, mint ahogy érződik, financiálisan is magasan a léc fölött vannak. Nem beszélve a kulturális beágyazottságukról. Mikor lesznek nálunk annyira megbecsülve a tanárok, mint Finnországban? Én generációs kérdésnek érzem ezt – de el kell most kezdeni valamit, hogy 20 év múlva jobb legyen! -, ugyanis attól még, mert több pénzt kapnak – idén már nem kapnak -, nem fogják róluk többen gondolni, hogy jobban megérik a pénzüket – sajnos! – és nem feltétlenül fognak ők sem jobban tanítani. Az egész napos iskola valamely formáját megvalósító országok szemlélete más, mint Magyarországé. Az, hogy jobb vagy rosszabb döntse el mindenki maga.

Egyéni ötletek, javaslatok a közoktatás fokozott jobbá tételére

Függetlenül, mennyi pénz van vagy nincs a kérdésre, én a következő megoldást látom:

1. Központosított iskolák megépítése vagy kijelölése
2. Az egész napos iskola módszertanának Magyarország-specifikus kidolgozása
3. Iskolabuszok közbeszerzése az esélyegyenlőség kiküszöbölése végett
4. A pedagógusok és óvópedagógusok továbbképzése szakmai és lélektani szempontokat figyelembe véve
5. Szociális szakemberek integrációja a közoktatásba
6. Az oktatási intézmények számának lényeges redukálása
7. A szabad iskolaválasztás megszüntetése
8. Az óvodák és bölcsődék bevonása a központosított iskolába

A drog, amelyet egyesek karabinernek hisznek

Olyan ez, mint amikor a kalandparkban fogódzkodni akarok, de már sem kapaszkodó, sem erő nincs... így inkább csak hagyom az egészet a fenébe, a karabiner és a rám szerelt tartó segítségével úgysem zuhanok a mélybe. Csak lógok, míg ki nem megy a görcs a kezemből. De most, ebben a pillanatban úgy érzem, hogy már nem akarok semmit, csak lógni és lógni, az bizony olyan jó, jobb mint a halál.

Nálunk szociális munkásoknál az a szép, hogy mindenféle társadalmi problémával foglalkozhatunk. Az egyik szociálpolitikai tanulmányban például azt olvastam, hogy a szegénységre azért is szükség van, mert így legalább van mit kutatniuk a társadalomtudósoknak, van munkájuk a börtönőröknek, az orvosoknak, a szociális munkásoknak. És így a szegénységből egyrészt a középosztály társadalmi hasznot hajt. 

Csúnya dolog lenne azt mondani, hogy öröm és őrületesen nagy haszon nekem, mint leendő szociális munkásnak az, hogy vannak hajléktalanok, fogyatékossággal élők, pszichopaták, drogosok, alkoholisták, romák, mély szegénységben élők, AIDS-esek, családon belüli (szexuális) erőszaktól szenvedők, így bántalmazott nők és gyerekek... 

De ha ezek létező jelenségek, akkor én szeretnék azon tevékenykedni, hogy számosságukat tekintve kevesebb ilyen probléma törje meg az emberek életét.

Itt vannak például a drogos sztorik, amelyekből millió van, évente legalább 1-2 magyar és ennél több külföldi celeb tuti megírja a saját vagy mások élményeit azért, hogy pénzt kaszáljon belőle. (Havas Henrik-Fencsik Tamás: Apám szép volt; Szabó Győző: Toxikóma vagy Bret Easton Ellis: Holdpark stb.)

Másfél éven keresztül - egy rádióműsor keretein belül - tevékenykedtünk egy kedves barátnőmmel és barátommal azon a drogtéma körül. 18-19 évesen, úgy, hogy közelebbről nem voltunk érintettek és erőteljes szakmai hiányosságaink voltak, nem tudtuk a legtöbbet kihozni, majd fogtuk magunkat és meghívtunk számtalan embert, akik már megjárták a pokol sötétebb bugyrait is. 

Így tehát nekem is van élményem:

Ott volt például az a srác, aki történelemtanárnak tanult az ELTE-n, majd 19 évesen - addig nem! - belefolyt egy olyan társaságba, ahol kipróbáltak ezt-azt. Végül a srác Ráckeresztúron a Drogterápiás Otthonban kötött ki.

Én akkoriban egy korábbi meggyőződésem szerint azt hittem, hogy az egyetemen már elkerül minket a drog dolog... tehát, ha addig nem, azután sem. De meg kellett látnom, hogy ez mégsem így működik. 

Ha füvesekkel beszélgettem, és jöttek belőlem a kérdések, mindig jött az érvelés, hogy azért jó ez, mert nem leszünk tőle függők. Majd jött egy szintén Ráckeresztúron gyógyuló srác, aki elmesélte, 2 év után olyan szintű függőség alakult ki nála, mintha heroinozott volna. Gyógyszerekkel szoktatták le a fűről. 

És hallottam arról is, akinek nagyobb könnyebbséget jelentett a drogról való lejövetel, mint az ezzel járó fájdalom csökkentését segítő gyógyszerekről való leszokás. 

Vagy ott van a lassan már a 4x-en túl járó ExDrogos, aki számtalanszor megpróbált már leállni a katiról, mégsem sikerül neki. Nincs olyan erő a földön, se a felesége, se a középiskola, se a gyermeke, se a gyógyszer, amellyel véget vethetne a több évtizedes hánykolódásnak. Pár napig megáll, majd ismét folytatja. 

Mit érek ezekkel e történetekkel? Segít ez bárkin, hogy elmondom? Nem az információ fontosságát kérdőjelezem meg, hanem azt, hogy nem történeteket kéne leírni és gyártani, hanem beleszólni abba, hogy haldoklik a Tűcsere Program, behazudják a gyógyszertárban, hogy nincs fecskendő, hogy alig 1 év alatt gyártottak a készülő szuper Nemzeti Drogstratégia helyett egy újat...

A folytatásban egy megoldás...

Szociális munka = Alkalmazott társadalomtudományi szak

- Mit tanulsz az egyetemen?

- Szociális munkát.

Ezt követően sokan leplezni próbálják gondolataikat. Vannak, akik nem kérdeznek vissza, csak konstatálják magukban, hogy "ez is cigányokkal, hajléktalanokkal fog foglalkozni", másokban csak annyit fut végig, "munkásnak tanul... egyetemen... na még egy értelmetlen szakma", persze vannak olyanok is, akik azt gondolják, "jaa, a szociális munkások dolgoznak itt nálunk vidéken 40 ezer forintért, pelenkázzák az öregeket és végzik az alja munkát". Ne feledkezzek meg viszont azokról az emberekről sem, akik örömmel veszik a hírt, miszerint szociális munkásnak tanulok, mert szélesebb rálátásuk van a világra, tudják, hogy maga a szakma sok országban nem kis népszerűségnek és megbecsültségnek örvend, és egy szociális munkás feladata lehet, hogy apránként jobbá tegye globalizálódó világunkat. 

Volt már olyan is, hogy magát a szakmát kérdőjelezték meg előttem, mondván, hogy nem értik, mi szükség lehet egy szociális munkásra. Egy budapesti egyetemen tanító óraadó kijelentése meglep, ennek ellenére és ennek következtében megpróbálom elmagyarázni, mi értelme is van. Beszédem nem talál meghallgatásra.

A "szociális munkás" kifejezéssel lehet probléma - töröm a fejem. Feltételezésem szerint Magyarországon olyan mélyen beleégett az  idősebb generációkba a "munkás" kifejezés, hogy ez okozhat olyan előítéletet, amelyet magyarázkodással kevéssé tudok jóvá tenni. 

Az angolban használt blue-collar worker, white-collar worker és a mostanában divatos pink-collar worker kifejezések érezhetően nem okozzák ezt a nyelvi buktatót a social workernél. Megérne egy gyors kérdőíves kutatást a kérdés. 

Az is érdekes, hogy amikor szociálpedagógiáról szociális munkára váltottam, néhányan csak annyit kérdeztek:

- Az nem rosszabb?

Vagy: 

- És most ez fog szerepelni a diplomádban? Hogy szociális munkás? A szociálpedagógia jobban hangzik...

Az írás alább folytatódik...

Bennem a szociális munka, a szociális munkában én

A rendezvények nagy részén azon szoktam gondolkodni, milyen kár, hogy nem tudok hírt adni arról a sok élményről és információról, amelyben részem van. 

Ezért több hónapnyi hezitálás - szám szerint kettő -, pro és kontra érvek felsorolása után - a legfőbb ellenérv: van-e nekem erre időm? -, úgy döntöttem, elindítom azt a blogot, amelyben leírom proto szociális munkás tapasztalataimat. Közzéteszem, mit mondanak az egyes szakmai rendezvényeken, megosztom, az egyes beadandók során milyen - várhatóan innovatív - gondolatok merültek fel bennem, és úgy ahogy lesz szó néhány külföldi példáról - főként Ausztráliáról - is. És írok számomra oly meghatározó színházi darabokról és filmekről is, amelyek társadalmi és egyéni problémákat sorakoztatnak fel - mint például a halogatós Garfield...

A legfontosabb célom mégis az, hogy ezen a blogon keresztül bemutassam a saját vélekedési rendszerem (belief system) fejlődését, vagyis előrehaladását, amelynek mozgatórugója a társadalom tagjai felé való nyitás, így az elfogadás és megértés, a hatalommal és képességgel való felruházás (empowerment).

Mindennek a legbelső indikátora az, hogy mind elméletben, mind gyakorlatban olyan pozitív változáshoz tudjam hozzásegíteni az embereket, amelynek révén ők boldogabbak lehetnek, mert hasznosabbnak érzik magukat a társadalomban. Ez vonatkozik a közoktatásra, a szociális munkára (social work) mint szakmára,  és annak minden célcsoportjára.

Rólam a Google elég sokat tud, a szűk baráti köröm - szerencsére - még többet. Egy extrovertált huszonéves lány vagyok, akinek a vérében pezseg az új információk és a tanulás iránti lelombozhatatlan vágy.  Újságírónak indultam, és csak egy véletlen felvételinek köszönhetően tudatosult bennem, hogy a szociális munkában (előtte pedig a szociálpedagógiában) megtalálom a számításaimat mind motivációs, mind lelki síkon.

Ha eddig még nem lehetett felfedezni, van jópár stiklim is:

- emocionális létemre minden áron a racionalitásra törekszem

- dolgoztatom a bal kezemet, hátha az eszem is jobban vág majd tőle

- az angol és én régen nagyon jó barátságban volt, mára ennek csak hűlt helye... én azért nem adom fel, nem ezen fog bukni a sikerességem, az "hót ziher"!

- a folyamatokra koncentrálok

- szeretem a félős filmeket, mert izgalmas utána rosszat álmodni

- és nem utolsó sorban ambivalens érzéseket táplálok a számítógép, a Facebook, a mosogatás, a porszívózás és a számítógépes játékok iránt...