Olyan ez, mint amikor a kalandparkban fogódzkodni akarok, de már sem kapaszkodó, sem erő nincs... így inkább csak hagyom az egészet a fenébe, a karabiner és a rám szerelt tartó segítségével úgysem zuhanok a mélybe. Csak lógok, míg ki nem megy a görcs a kezemből. De most, ebben a pillanatban úgy érzem, hogy már nem akarok semmit, csak lógni és lógni, az bizony olyan jó, jobb mint a halál.
Nálunk szociális munkásoknál az a szép, hogy mindenféle társadalmi problémával foglalkozhatunk. Az egyik szociálpolitikai tanulmányban például azt olvastam, hogy a szegénységre azért is szükség van, mert így legalább van mit kutatniuk a társadalomtudósoknak, van munkájuk a börtönőröknek, az orvosoknak, a szociális munkásoknak. És így a szegénységből egyrészt a középosztály társadalmi hasznot hajt.
Csúnya dolog lenne azt mondani, hogy öröm és őrületesen nagy haszon nekem, mint leendő szociális munkásnak az, hogy vannak hajléktalanok, fogyatékossággal élők, pszichopaták, drogosok, alkoholisták, romák, mély szegénységben élők, AIDS-esek, családon belüli (szexuális) erőszaktól szenvedők, így bántalmazott nők és gyerekek...
De ha ezek létező jelenségek, akkor én szeretnék azon tevékenykedni, hogy számosságukat tekintve kevesebb ilyen probléma törje meg az emberek életét.
Itt vannak például a drogos sztorik, amelyekből millió van, évente legalább 1-2 magyar és ennél több külföldi celeb tuti megírja a saját vagy mások élményeit azért, hogy pénzt kaszáljon belőle. (Havas Henrik-Fencsik Tamás: Apám szép volt; Szabó Győző: Toxikóma vagy Bret Easton Ellis: Holdpark stb.)
Másfél éven keresztül - egy rádióműsor keretein belül - tevékenykedtünk egy kedves barátnőmmel és barátommal azon a drogtéma körül. 18-19 évesen, úgy, hogy közelebbről nem voltunk érintettek és erőteljes szakmai hiányosságaink voltak, nem tudtuk a legtöbbet kihozni, majd fogtuk magunkat és meghívtunk számtalan embert, akik már megjárták a pokol sötétebb bugyrait is.
Így tehát nekem is van élményem:
Ott volt például az a srác, aki történelemtanárnak tanult az ELTE-n, majd 19 évesen - addig nem! - belefolyt egy olyan társaságba, ahol kipróbáltak ezt-azt. Végül a srác Ráckeresztúron a Drogterápiás Otthonban kötött ki.
Én akkoriban egy korábbi meggyőződésem szerint azt hittem, hogy az egyetemen már elkerül minket a drog dolog... tehát, ha addig nem, azután sem. De meg kellett látnom, hogy ez mégsem így működik.
Ha füvesekkel beszélgettem, és jöttek belőlem a kérdések, mindig jött az érvelés, hogy azért jó ez, mert nem leszünk tőle függők. Majd jött egy szintén Ráckeresztúron gyógyuló srác, aki elmesélte, 2 év után olyan szintű függőség alakult ki nála, mintha heroinozott volna. Gyógyszerekkel szoktatták le a fűről.
És hallottam arról is, akinek nagyobb könnyebbséget jelentett a drogról való lejövetel, mint az ezzel járó fájdalom csökkentését segítő gyógyszerekről való leszokás.
Vagy ott van a lassan már a 4x-en túl járó ExDrogos, aki számtalanszor megpróbált már leállni a katiról, mégsem sikerül neki. Nincs olyan erő a földön, se a felesége, se a középiskola, se a gyermeke, se a gyógyszer, amellyel véget vethetne a több évtizedes hánykolódásnak. Pár napig megáll, majd ismét folytatja.
Mit érek ezekkel e történetekkel? Segít ez bárkin, hogy elmondom? Nem az információ fontosságát kérdőjelezem meg, hanem azt, hogy nem történeteket kéne leírni és gyártani, hanem beleszólni abba, hogy haldoklik a Tűcsere Program, behazudják a gyógyszertárban, hogy nincs fecskendő, hogy alig 1 év alatt gyártottak a készülő szuper Nemzeti Drogstratégia helyett egy újat...
Én azt látom, hogy nem emelhetünk ki és szemlélhetünk mindentől elvonatkoztatva több generációt és célcsoportot érintő témákat. Most a Drogstratégia egy sziget, ugyanolyan sziget, mint az iskola vagy a család, vagy az óvoda. Nem szólunk bele a család életébe, a családon belüli erőszak problémájába, mert azzal megsértjük a családot mint a társadalom legalapvetőbb egységét. Meglepődünk, hogy elszökik a gyerek, amikor folyamatosan azt látja, hogy ütik egymást a szülők serpenyővel, és néha még ő is kap egy-két maflást. A tanítónő az iskolában nem is foglalkozik olyan nagy kedvvel a kimerült, sápadt fiúval, mert nincs is olyan jó illata, a múltkor is rosszul teljesített, agresszív is a többiekkel. Szólt ő már a múltkor az anyának, de az is olyan furcsán viselkedik. A gyerek szépen-lassan cseperedik, talál pár jó havert, akikre úgymond számíthat, otthon nem szeret lenni, mert ott mindig csak a baj van. Majd a kettő elegyedik egymással, elkövetnek pár baromságot, a tanárok megelégelik, az iskolai eredmény sem kiváló és kivágják a francba. Mit foglalkoznak ők vele, majd keres magának másik intézményt, ahol szekálhatja a tanárokat. Nem oldjuk meg a problémát, majd más megoldja. Kit érdekel, hogy az a gyerek úgy érezte, hogy tartozik valahova, csak szociálisan sérült és nem tudja a helyén kezeli az őt ért élményeket? Pénz pedig amúgy sincs rá, hogy foglalkozzunk az kis lelki világával. Sem pszichológus, sem iskolai szociális munkás. Minek az...
Marad a nihil, marad, hogy én senkinek sem kellek, marad a tanácstalanság az életút kereséssel, az agresszív apaképpel, a tinédzserkoromból adódó megválaszolatlan kérdésekkel, a boldogságkereséssel.
Önmagában különböző jogszabályok, meg holmi Nemzeti Drogstratégia ezen nem segít, mert ebben az esetben nagyban feltételezhető, hogy csak korrektív segítségnyújtás lesz az ügyből.
Vagy fogja magát az anyuka, süt neki házi füves süteményt, majd becsomagolja, és útnak indítja a gyereket a házibuliba... végül is ez is a segítségnyújtás egy formája... így legalább biztosítva vannak a fiatalok a minőségi alapanyagot illetően.
Visszatérve: tényleg olyan jó volt, hogy nem másztunk bele a család életébe, mikor még az a gyerek óvodás volt? Hogy meg sem próbáltunk folyamatos ellenőrzést folytatni?
És ha lenne egy pár iskolai szociális munkás, aki a védőnővel és az iskolai pszichológussal közösen csak azt a feladatot látná el, hogy ellenőrzéssel, beszélgetéssel, kapcsolattartással biztosítja a gyerekek egészséges fejlődését?
Nem az egyenlőtlenség teljes körű kiküszöbölése a cél, mert egyetértek azokkal a szociálpolitikusokkal, akik azt vallják, az egyenlőség elérése nem lehetséges. Itt az esély azon típusának megteremtésén kellene gondolkozni, amellyel függetlenül az első 3-4-5-6-7.... évtől megteremthető az azonnali beavatkozás a hozzá tartozó eljárásmóddal.
Példa: apa veri anyát, késsel kergeti, sikolyok, ordibálások, ajtócsapkodások kísérik a jelenséget. Szomszédok behúzódnak és konstatálják magukban, milyen mázlisták, hogy ők nem ilyen családban élnek. Megszületik a gyerek, apa megfogadja, hogy nem iszik többé - főleg az ivás váltja ki apából az agressziót, aminek következtében bántja anyát. Anya nem megy el, mert ott van már a gyerek, aki az ovi után iskolába jár. Nem volt felhőtlen az elsődleges szocializációja, és ez meg is látszik a lelki és biológiai fejlődésén. Sok baj van vele, de jól teljesít, mert különleges képességei vannak. Látja ezt a tanárral együttműködő szociális munkás, szól a pszichológusnak és tapintatosan utána járnak, hogy van-e valami bibi a családban. Az ominózus kisiskolásnak lesz közben egy kistestvére is, aki átéli ugyanazokat, mint a testvér. Az anya pedig tűr, nem megy el, nem szól a rendőrségnek, fél. Az iskolában dolgozó kettős pedig szépen lassan felgöngyölíti az ügyet, és segít az anyának kikecmeregni, a rendőrséggel közreműködve biztosítani a kiegyensúlyozottabb életet. A 7 éves kisfiú előtt nem feltétlenül lesz méltó apakép, de legalább nem nézi tovább, hogyan verik kék-zöldre az anyját, nem akar elmenekülni emiatt otthonról és nem keres olyan euforikus nyugodt gyönyöröket, mint amit pl. a heroin nyújt. De az is lehet, hogy van benne pszichopátiára való hajlam, és a mögötte levő hét év már megtette a hatását. A nyugodt környezet aztán mégis csak csökkenti a robbanás mértékét.
Az apa problémája már nem csak családi probléma lesz, bekerül egy intézetbe, ahol segítenek neki megszüntetni a függőségét. Majd utógondozásra jár, a rendőrségnél pedig ott lesz az aktájában, hogy milyen problémákkal küzdött, és ha egyszer eszébe jutna felkeresni a feleséget, és nem viselkedne a társadalmi normáknak megfelelően... nem tudna elbújni.
Az anya jó esetben nem lesz alkoholista, kevésbé jó esetben pedig idegrendszeri problémákkal fog küzdeni.
Nem kitalált történet ez, csak a hozzá tartozó megoldási javaslat az.
Lehet azt mondani majd több évnyi drogkarriert befutottaknak -, mint Zacher Gábor Pesty: Budapest végállomás című filmjében -, hogy "Meg fogtok halni!".
És? Mire és miből építkezzek, ha a saját családom tette tönkre az életemet? Minden barátom drogos, a társadalom stigmatizál és esélyt sem kapok arra, hogy bebizonyítsam, én is érek annyit mint mások...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése