Terepnapló részlet: a menthetetlen kliens

Szakmai dilemmákkal, esetfelvétellel és környezettanulmánnyal kezdődött az első, kötelező egyetemi gyakorlat. 

"Egy visszatérő kliens érkezett új esetként, a közös költségével való 1 millió forintos elmaradásával és az emellett futó egyéb adósságai ügyében kereste fel az intézményt. A férfi a villanyszámlájával is küzd, amely havonta 25 ezer forintot nyom a latba, főként a villanybojlernek köszönhetően. A gázt már jó ideje kikapcsolták, a díjhátralék kb. 200 ezer forint. A víz 10 ezer forintot visz el havonta, de már ezt sem képes fizetni. Fellépése és mondanivalója alapján gyakorlott történetmesélőnek tűnik. Egykor a BKV villamosvezetője volt, majd szemei és epilepsziája miatt leszázalékolásra került. Előbbinél egyik szemében műlencse van, másik szemében levált a retina. Jelenleg 95 ezer forint rokkantnyugdíjból él, amelyből további 30 éven keresztül 56 ezer forintosával csoportos beszedési megbízással fogja törleszteni, mára már forint alapú lakáshitelét. Második felesége nem mutat hajlandóságot arra, hogy elváljon tőle, a férfi élettársával él együtt, egy háztartásban, aki rendszeres szociális segélyben részesül. A férfi megjelenéséből adódóan alkoholproblémákkal küzd. 

A szociális munkás kérdez, számol, javasol. Befut lehetőségként egy alapítványi és az önkormányzati lehetőség. De a megoldásokkal mindenképpen sakkozni kell, mert maximum 400 ezer forintos összeghatárig lehet benyújtani pályázatot az adósság átvállalásával kapcsolatban. Efölött csak méltányosság igényelhető, amely szinte minden esetben elutasításra kerül. A közel 1 órás meeting végén a férfi legalább 6 dokumentációval távozik, mindegyikről részletes tájékoztatást kap, mit hogyan kell kitölteni. A férfi egyszer sem kérdez vissza, bár szemüveget sem hozott magával. A szociális munkás rendkívül toleráns, pedig utólag kiderül, tudja, menthetetlen a kliens. Nem erre a segítségre lenne szükség. Máshogyan és máshol kéne közbelépni. Az adósságkezelés három évente igényelhető, a segítségnyújtás után a számlák bemutatására van szükség, persze, ez jó utánkövetés lenne, már ha jönnének a számlák. De nem jönnek. Jó, van, amikor jönnek. És vannak jó kliensek. De a pénz, az adófizetők pénze -, ahogy egyesek hívják (joggal) – könnyen kifolyik a semmibe. Az ilyen ügyek miatt.

Szóval nehéz az az idealista segítő gyakorlat, amellyel az egyetem ruház fel. Meg egyre nehezebb azért küzdeni, hogy minden ember menthető, már ha könyörög valamilyen mentőövért."

Elérkezik a péntek, még mindig marcangol a szerdai nap krízise. "Ki kéne dolgoznom egy új módszertant, a saját lelkem megnyugtatása végett. De még várok ezzel, hiszen pénteken megyünk KT-zni, azaz környezettanulmányt készíteni. Izgatott vagyok. A tereptanárom azt mondja, az állandó címre a Google Street View egy parkolót mutat. Azt gondolom magamban, a Google Street View milyen praktikus a szociális szférának. Tényleg egy parkolót találunk. A kliens, akihez jönnénk, aki rendszeres szociális segélyt igényelt, 1984-ben jelentkezett be az állandó lakcímére. Ide. Pedig a bútoráruház parkolója és környezete sem mai csirke. Címkeresés közben az utcasarkon összefutunk egy exklienssel, majd később odaér hozzánk a lánya is. Rapid esetmeghallgatás történik, a tereptanárom reakcióját figyelem, és örülök, hogy ő a tereptanárom. Szociális munkás nézés, megdöntött testtartás, kis terpesz, bátorító kézfejtartás, határozott és aggódó szemkontaktus, diplomatikus elköszönés. Irány az ideiglenes lakcím. A csengőn nem a kliens neve szerepel, a csengetésre nincs válasz. Míg ott állunk, egy idős úr közeledik a bejárati ajtóhoz. Belépünk vele az épületbe, mondván az önkormányzattól jöttünk, így kérdés nélkül beenged. De mégsem állunk meg ott. Ugyanaz az úr kérdez, kíváncsiskodik, kivárja, mit tesz két nő a postaládáknál. Mi nem nagyon felelünk, csak kitérő válaszokkal. A hír gyorsan terjed ottlétünkről. Engem nem hagy nyugodni a saját kliensünk, akit keresünk, úgy érzem, hogy csak egyszerűen nem kívánt vendégek vagyunk. Közös döntés alapján indulunk az emeletre. Felérünk a lifttel, csöngetünk, kopogunk, motoszkálást hallunk. Nagy nehezen egy középkorú, kellemetlen testszagú férfi nyit ajtót, vágatlan körmökkel. Alsó középosztálybeli, munkás férfi. A lakásból bűz árad ki. Az erkélyen voltam, azért nem hallottam, hogy csöngettek – mondja. Az önkormányzattól jöttünk – térünk a tárgyra -, xy-t keressük, ismeri? Ez a cím van megadva ideiglenes lakcímként, itt lakik? Igen – hangzik a válasz. Most itthon van? Azt mondja ez a férfi, hogy nem, nincs itthon, nem tudja, hol van. Lehet, hogy dolgozik, de az is lehet, hogy munkát keres. Nem tudja, mikor jön haza. De ma reggel 9-kor ment el. Jah, és őt is csak véletlen találtuk otthon. (A megjelenése, a nyugalma és a viselete nem arról árulkodik, hogy nemrégiben érkezett volna haza és épp indulni készülne.) Koppanást hallok bentről, de nem szólalok meg, most megfigyelőként vagyok jelen. Pár másodperccel később pedig jelezzük a szemkontaktust kerülő, egyáltalán nem meglepődött férfinak, hogy adja át a kezünkben lévő borítékot xy-nak, és xy vegye fel velünk a kapcsolatot. Beleegyezik. Közben én kukucskálok. Látok egy ajtót, az ajtófélfán egy 1-es szám van. Azt gondolom, hogy szobákat ad ki ez a férfi. Elhagyom a gondolatot. A liftben még leszólít minket egy lakó, megtaláltuk-e amit kerestünk, sikerrel jártunk-e. Erőteljesen tudakozódik. Mi egy szigorú igennel reagálunk, de ő megpróbálkozik még kétszer, továbbá a remény érdekében még az ajtót is - készségesen - tárja ki előttünk. Elköszönünk. Tapogatjuk az orrunkat a mutatóujjunkkal. Az ügy bűzlik. Hipotéziseink között szerepel, hogy xy már rég kapja az rszs-t, és nincs hajlandósága megmutatkozni az ellenőrzésen. Repkednek a 22800 forintok.

Szóval nagy dilemma, mikor megy jó helyre a pénz. Nincs is legitimitása annak, hogy jelenleg bármilyen döntést hozzak. Csak olyan, mintha meghasadna az idealizmusom. Borzasztó.

A közösség szokásaiban nincs hiba

Ma Eszterrel és Gergővel egy remekre szabott Filmkészítés és szociális munka vizsga után röviden belemélyedtünk egy devianciákról és többségi társadalomról szóló beszélgetésbe, amely a következőképpen kezdődött: "deviancia nem létezik".

- Tehát mivel eddig, éveken keresztül azzal gyötörtük magunkat, hogy megfejtsük, mi is a deviancia, és alkossunk erről egy egészséges definíciót, feladva a küzdelmet mostantól inkább letagadjuk már magát a devianciát is mint kifejezést vagy jelenséget.

- A deviancia a többségi társadalomtól való eltérés kifejezésére szolgál.

- Én például mindig örömmel hangoztatom, legalábbis az egyik órán hangoztattam, hogy ha valaki köpköd az utcán az deviáns. De miért?! Hiszen elég nagy a valószínűsége annak, hogy csak az én környezetemben minősül ez devianciának, más kontextusba ágyazva azonban menő, és tökéletesen illeszkedik az adott csoport - értsd: közösség - normáihoz. Ha ezt veszem figyelembe, deviancia egyáltalán nem létezik, és én nem szabhatom meg, hogy mit tart a többségi társadalom deviánsnak, mert megeshet, hogy én sem vagyok a többség tagja, csak azt gondolom magamról. 

Készülve a holnapi vizsgámra megtaláltam, hogyan néz ki ez Wittgensteinnél, kiegészítve, helyre rakva -legalábbis bennem - és elméletbe ágyazva a fenti tartalmat.

Wittgenstein gondolatmenetének, az "erős programnak" a fókuszában a nyelv mint dinamikus rendszer jelenik meg, amely strukturálja társas kapcsolatainkat és ismereteinket. "Legfőbb kérdése, hogy mitől számít valami valódi tudásnak, racionális gondolkodásnak, mitől számít egy út helyesnek, egy igazság igazságnak."

A filozófus szerint "a fogalmak és kategóriák olyan konvencionális gyakorlat eredményének" tekinthetők, amelyeket "a társadalmi csoportok tagjai a világgal kapcsolatos interakcióik során alakítanak ki. A világ hasonlóságok és különbözőségek bonyolult hálózatának tűnik. Ebből a szempontból tisztán társadalmi konstrukciónak kell tekinteni azt, hogy milyen hasonlóságok vagy eltérések alapján különböztetik meg az emberek a világ történéseit."

Egyenlő: nem állíthatja "(tapasztalati) tényként" azt egyetlen Jobbikos sem, hogy cigánybűnözés van ma Magyarországon (22.20-tól), mert már a nyelvből és az értelmezésből fakadó eltérések miatt is konstrukcióról van szó.

Továbbá nem minősül bűnnek vagy/és devianciának az, hogy a szavak vagy jelentések - bár ezek Wittgenstein szerint csak másodlagos szerepet játszanak - hogyan internalizálódnak az éppen adott hasonlóságok és különbözőségek hálózatában. És ezek következményei milyen cselekedetekben nyilvánulnak meg.

Például alapul veszem a devianciát, létező jelenségként írom le, és kétségkívül - kritikus gondolkozás hiányában - elfogadom, hogy használata helyes - holott minden fogalom megkérdőjelezhető és csak társadalmi konszenzus eredményeként van jelen. A deviancia definiálása során azonban amikor eljutok a többségi társadalom eleméhez, elakadok, mert ezt képtelenség világosan és félreérthetetlenül meghatározni, hiszen a társadalmi csoportok tagjai a világgal kapcsolatos interakcióik során alakítanak ki fogalmakat és a kategóriákat. Ergo ez mindenkinél más és más lesz. És itt harap bele a macska a saját farkába.

További bizonyíték arra, hogy nincs deviancia: "ha egy közösségen belül különböző csoportok eltérően használnak szavakat vagy fogalmakat, lehetetlen megállapítani az abszolút fogalmakat, kinek van igaza és kinek nincs, mert az egyetlen lehetséges paraméter a csoporton belül egyezés". Ha a nyelv strukturál, és az indigenizációból adódóan nincs abszolút helyes vagy jó, és feltételezzük -, mert a közösség szokásaiban nincs hiba -, hogy a közösség bizonyos módon használ fogalmakat, "az egyetlen dolog, amit mondhatunk, hogy ebben a közösségben ez a dolgok rendje".

(Az inspirációért és részleges tartalomért köszönet: Silvia Fargion: Elmélet és gyakorlat: mit számítanak a szavak? Nyelv, tudás és szakmai közösség a szociális munkában című tanulmánynak.)

A gyűlölet-bűncselekmények megfoghatatlansága

Szuper estét töltöttem a Bálint Házban, ahol is a gyűlöletbeszéd kontextusáról és tartalmáról, ebből adódóan jogi aspektusairól beszélgettünk. (Vagyis Molnár Péterék beszélgettek.) A közel 4 órás esemény végén szavazással döntöttük el - meghallgatva és jól átgondolva a TASZ, a Helsinki Bizottság és még mások érveit -, hogy Bayer és Gyöngyösi átlépték-e a büntetőjogi határt. Míg Gyöngyösinél úgy döntöttük, hogy nem, addig Bayernél határozott igen született.

Mondjátok meg nekem, mi annak az oka, hogy toleráljuk azon intoleránsak véleményét, akik azt gondolják 2012-ben, helyes cselekedet listát készíteni a zsidókról? Ez az intoleráns viselkedés sérti a toleránsak szabadságjogát, nem beszélve a pozitív szabadságjogokról. Ha már a gyűlöletbeszéd esetében relevanciát jelent a kontextus: abban a Parlamentben, ahol az én jogaimról és kötelezettségeimről döntenek, ne álljon fel egyetlen képviselő sem ilyen ötlettel, miközben fogadok, tudja magáról, hogy jogilag nem lehet majd megcsípni a fülét, mondván a Btk.-ban meghatározott izgatás, uszítás és gyilkosságra való felbujtás bűncselekményének küszöbét még nem érte el. Ahogy egyes jogászok szerint Bayer Zsolt sem.

Sajnos egyet kell értenem a közvetlen veszélyteszt értelmében azzal, hogy Bayer nem követett el bűncselekményt. Bármennyire fáj is ez a vallomás. Nem követett el bűncselekményt, mert nem sodort közvetlen veszélybe senkit, ám a diszkriminációra való veszélyeztetés megvalósítására - akár tudatosan, akár tudat alatt - törekedett. Így tehát marad a közvélemény: kitaszítja-e Bayer Zsoltot a közéletből vagy sem.

Mellesleg: ha a gyűlöletbeszéd csak akkor érhető utol, ha érzelmeket közvetít bizonyos megcímzett csoportok ellen, általánosítva a csoport tagjainak képességeit és tulajdonságait, és ezeket konkrétan meg is nevezi, mint Tomcat - és erről a Bíróság kifejezetten hektikusan dönt (lásd az LMBT 2008-as megmozduláson történt jogilag gyűlölet-bűncselekményként nem meghatározható esetet és a mostani, Tomcat-féle - bár még nem végleges -  ítéletet), akkor ez vajon erősíti vagy gyengíti a szociális munkások munkáját?

Szóval, azt javaslom, hogy ha már nem tudjuk jogilag megakadályozni a Bayer-féle gyökértelenség (nem pejoratívan értelmezve a kifejezést) végigburjánzását, lépjünk a közoktatás színterére, amely támogatja az integrált oktatást, egymásra hangolva az elfogadással és a kultúrák sajátosságainak megismerésével. Mint ahogy kedden a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa, Nagy Attila Tibor vetette fel, tanítsanak a közoktatásban a roma kultúráról, mert "a cigányságnak vannak olyan értékei, amelyekre Magyarország büszke lehet." Igen, vannak. Ennek ellenére pedig Langerné Victor Katalin is bőszen -, érvekkel alátámasztva - támogatja a huszártelepi iskola szegregált mivoltát. Ennek kapcsán azt olvasom a NOL által leközölt írásban, a Felzárkóztatásért Felelős Államtitkárság szerint "az ott élő családok, élve a szabad iskolaválasztás jogával, úgy döntenek, hogy a legjobbat azzal teszik a gyermeküknek, ha egy szeretetteljes, gondoskodó iskolai légkörben, sajátjaik között,  hozzájuk közel jár a gyermekük iskolába, akkor van-e ebben joga őket bárkinek megakadályozni".

Nincs. Pedig az oktatás a kulcsa mindennek - legalábbis a legtöbb platformon a szakértők mindig ide lyukadnak ki.

Mélységesen egyet is értek, de hogyan lehetne eredményesebb a közoktatás és hogyan segíthetne az

integrációban és a felzárkóztatásban, ha a pedagógusok érzékenyítése nem valósul meg a felsőoktatásban?!

Ma romaellenesség-koalíció van. Megfogalmazott és érzékelt problémákkal. Mint például a társadalmi előítéletek, amelyek - Berki Judit szociálpolitikus szerint - megölik a roma közösségeket és a szegényeket, eközben pedig a probléma elkerüli a szakemberek figyelmét. A roma stratégia szöges ellentétben van azokkal a döntésekkel, amelyeket a kormány hoz. Hiányzik az utánkövetés, a monitoring és hiányzik az egymásra épültség, a komplexitás. Ez a hiátus pedig akkor is jelen van, ha a gyűlölet-bűncselekményekről beszélünk. Ennek értelmében az elmúlt 10 év hozománya, az egyre inkább mélyülő leszakadás és ennek folytonossága beláthatatlan következményekkel fog járni. És nem is lehet segíteni ezzel az elosztási rendszerrel a folyamat megállításában, mindaddig míg a nyugat-magyarországi országrész ugyanannyi pénzből gazdálkodik, mint Északkelet-Magyarország.

Ott tartunk, hogy a kitartónak és energikusnak ismert Osztolykán Ágnes is megfáradt és darabokra hullott. Legalábbis úgy tűnik, feladta a harcot, mert képes azt mondani, hogy "nem lehet törvényileg szabályozni az előítéletességet."

Szerintem kétharmaddal bármit lehet szabályozni.