Terepnapló részlet: a menthetetlen kliens

Szakmai dilemmákkal, esetfelvétellel és környezettanulmánnyal kezdődött az első, kötelező egyetemi gyakorlat. 

"Egy visszatérő kliens érkezett új esetként, a közös költségével való 1 millió forintos elmaradásával és az emellett futó egyéb adósságai ügyében kereste fel az intézményt. A férfi a villanyszámlájával is küzd, amely havonta 25 ezer forintot nyom a latba, főként a villanybojlernek köszönhetően. A gázt már jó ideje kikapcsolták, a díjhátralék kb. 200 ezer forint. A víz 10 ezer forintot visz el havonta, de már ezt sem képes fizetni. Fellépése és mondanivalója alapján gyakorlott történetmesélőnek tűnik. Egykor a BKV villamosvezetője volt, majd szemei és epilepsziája miatt leszázalékolásra került. Előbbinél egyik szemében műlencse van, másik szemében levált a retina. Jelenleg 95 ezer forint rokkantnyugdíjból él, amelyből további 30 éven keresztül 56 ezer forintosával csoportos beszedési megbízással fogja törleszteni, mára már forint alapú lakáshitelét. Második felesége nem mutat hajlandóságot arra, hogy elváljon tőle, a férfi élettársával él együtt, egy háztartásban, aki rendszeres szociális segélyben részesül. A férfi megjelenéséből adódóan alkoholproblémákkal küzd. 

A szociális munkás kérdez, számol, javasol. Befut lehetőségként egy alapítványi és az önkormányzati lehetőség. De a megoldásokkal mindenképpen sakkozni kell, mert maximum 400 ezer forintos összeghatárig lehet benyújtani pályázatot az adósság átvállalásával kapcsolatban. Efölött csak méltányosság igényelhető, amely szinte minden esetben elutasításra kerül. A közel 1 órás meeting végén a férfi legalább 6 dokumentációval távozik, mindegyikről részletes tájékoztatást kap, mit hogyan kell kitölteni. A férfi egyszer sem kérdez vissza, bár szemüveget sem hozott magával. A szociális munkás rendkívül toleráns, pedig utólag kiderül, tudja, menthetetlen a kliens. Nem erre a segítségre lenne szükség. Máshogyan és máshol kéne közbelépni. Az adósságkezelés három évente igényelhető, a segítségnyújtás után a számlák bemutatására van szükség, persze, ez jó utánkövetés lenne, már ha jönnének a számlák. De nem jönnek. Jó, van, amikor jönnek. És vannak jó kliensek. De a pénz, az adófizetők pénze -, ahogy egyesek hívják (joggal) – könnyen kifolyik a semmibe. Az ilyen ügyek miatt.

Szóval nehéz az az idealista segítő gyakorlat, amellyel az egyetem ruház fel. Meg egyre nehezebb azért küzdeni, hogy minden ember menthető, már ha könyörög valamilyen mentőövért."

Elérkezik a péntek, még mindig marcangol a szerdai nap krízise. "Ki kéne dolgoznom egy új módszertant, a saját lelkem megnyugtatása végett. De még várok ezzel, hiszen pénteken megyünk KT-zni, azaz környezettanulmányt készíteni. Izgatott vagyok. A tereptanárom azt mondja, az állandó címre a Google Street View egy parkolót mutat. Azt gondolom magamban, a Google Street View milyen praktikus a szociális szférának. Tényleg egy parkolót találunk. A kliens, akihez jönnénk, aki rendszeres szociális segélyt igényelt, 1984-ben jelentkezett be az állandó lakcímére. Ide. Pedig a bútoráruház parkolója és környezete sem mai csirke. Címkeresés közben az utcasarkon összefutunk egy exklienssel, majd később odaér hozzánk a lánya is. Rapid esetmeghallgatás történik, a tereptanárom reakcióját figyelem, és örülök, hogy ő a tereptanárom. Szociális munkás nézés, megdöntött testtartás, kis terpesz, bátorító kézfejtartás, határozott és aggódó szemkontaktus, diplomatikus elköszönés. Irány az ideiglenes lakcím. A csengőn nem a kliens neve szerepel, a csengetésre nincs válasz. Míg ott állunk, egy idős úr közeledik a bejárati ajtóhoz. Belépünk vele az épületbe, mondván az önkormányzattól jöttünk, így kérdés nélkül beenged. De mégsem állunk meg ott. Ugyanaz az úr kérdez, kíváncsiskodik, kivárja, mit tesz két nő a postaládáknál. Mi nem nagyon felelünk, csak kitérő válaszokkal. A hír gyorsan terjed ottlétünkről. Engem nem hagy nyugodni a saját kliensünk, akit keresünk, úgy érzem, hogy csak egyszerűen nem kívánt vendégek vagyunk. Közös döntés alapján indulunk az emeletre. Felérünk a lifttel, csöngetünk, kopogunk, motoszkálást hallunk. Nagy nehezen egy középkorú, kellemetlen testszagú férfi nyit ajtót, vágatlan körmökkel. Alsó középosztálybeli, munkás férfi. A lakásból bűz árad ki. Az erkélyen voltam, azért nem hallottam, hogy csöngettek – mondja. Az önkormányzattól jöttünk – térünk a tárgyra -, xy-t keressük, ismeri? Ez a cím van megadva ideiglenes lakcímként, itt lakik? Igen – hangzik a válasz. Most itthon van? Azt mondja ez a férfi, hogy nem, nincs itthon, nem tudja, hol van. Lehet, hogy dolgozik, de az is lehet, hogy munkát keres. Nem tudja, mikor jön haza. De ma reggel 9-kor ment el. Jah, és őt is csak véletlen találtuk otthon. (A megjelenése, a nyugalma és a viselete nem arról árulkodik, hogy nemrégiben érkezett volna haza és épp indulni készülne.) Koppanást hallok bentről, de nem szólalok meg, most megfigyelőként vagyok jelen. Pár másodperccel később pedig jelezzük a szemkontaktust kerülő, egyáltalán nem meglepődött férfinak, hogy adja át a kezünkben lévő borítékot xy-nak, és xy vegye fel velünk a kapcsolatot. Beleegyezik. Közben én kukucskálok. Látok egy ajtót, az ajtófélfán egy 1-es szám van. Azt gondolom, hogy szobákat ad ki ez a férfi. Elhagyom a gondolatot. A liftben még leszólít minket egy lakó, megtaláltuk-e amit kerestünk, sikerrel jártunk-e. Erőteljesen tudakozódik. Mi egy szigorú igennel reagálunk, de ő megpróbálkozik még kétszer, továbbá a remény érdekében még az ajtót is - készségesen - tárja ki előttünk. Elköszönünk. Tapogatjuk az orrunkat a mutatóujjunkkal. Az ügy bűzlik. Hipotéziseink között szerepel, hogy xy már rég kapja az rszs-t, és nincs hajlandósága megmutatkozni az ellenőrzésen. Repkednek a 22800 forintok.

Szóval nagy dilemma, mikor megy jó helyre a pénz. Nincs is legitimitása annak, hogy jelenleg bármilyen döntést hozzak. Csak olyan, mintha meghasadna az idealizmusom. Borzasztó.

A közösség szokásaiban nincs hiba

Ma Eszterrel és Gergővel egy remekre szabott Filmkészítés és szociális munka vizsga után röviden belemélyedtünk egy devianciákról és többségi társadalomról szóló beszélgetésbe, amely a következőképpen kezdődött: "deviancia nem létezik".

- Tehát mivel eddig, éveken keresztül azzal gyötörtük magunkat, hogy megfejtsük, mi is a deviancia, és alkossunk erről egy egészséges definíciót, feladva a küzdelmet mostantól inkább letagadjuk már magát a devianciát is mint kifejezést vagy jelenséget.

- A deviancia a többségi társadalomtól való eltérés kifejezésére szolgál.

- Én például mindig örömmel hangoztatom, legalábbis az egyik órán hangoztattam, hogy ha valaki köpköd az utcán az deviáns. De miért?! Hiszen elég nagy a valószínűsége annak, hogy csak az én környezetemben minősül ez devianciának, más kontextusba ágyazva azonban menő, és tökéletesen illeszkedik az adott csoport - értsd: közösség - normáihoz. Ha ezt veszem figyelembe, deviancia egyáltalán nem létezik, és én nem szabhatom meg, hogy mit tart a többségi társadalom deviánsnak, mert megeshet, hogy én sem vagyok a többség tagja, csak azt gondolom magamról. 

Készülve a holnapi vizsgámra megtaláltam, hogyan néz ki ez Wittgensteinnél, kiegészítve, helyre rakva -legalábbis bennem - és elméletbe ágyazva a fenti tartalmat.

Wittgenstein gondolatmenetének, az "erős programnak" a fókuszában a nyelv mint dinamikus rendszer jelenik meg, amely strukturálja társas kapcsolatainkat és ismereteinket. "Legfőbb kérdése, hogy mitől számít valami valódi tudásnak, racionális gondolkodásnak, mitől számít egy út helyesnek, egy igazság igazságnak."

A filozófus szerint "a fogalmak és kategóriák olyan konvencionális gyakorlat eredményének" tekinthetők, amelyeket "a társadalmi csoportok tagjai a világgal kapcsolatos interakcióik során alakítanak ki. A világ hasonlóságok és különbözőségek bonyolult hálózatának tűnik. Ebből a szempontból tisztán társadalmi konstrukciónak kell tekinteni azt, hogy milyen hasonlóságok vagy eltérések alapján különböztetik meg az emberek a világ történéseit."

Egyenlő: nem állíthatja "(tapasztalati) tényként" azt egyetlen Jobbikos sem, hogy cigánybűnözés van ma Magyarországon (22.20-tól), mert már a nyelvből és az értelmezésből fakadó eltérések miatt is konstrukcióról van szó.

Továbbá nem minősül bűnnek vagy/és devianciának az, hogy a szavak vagy jelentések - bár ezek Wittgenstein szerint csak másodlagos szerepet játszanak - hogyan internalizálódnak az éppen adott hasonlóságok és különbözőségek hálózatában. És ezek következményei milyen cselekedetekben nyilvánulnak meg.

Például alapul veszem a devianciát, létező jelenségként írom le, és kétségkívül - kritikus gondolkozás hiányában - elfogadom, hogy használata helyes - holott minden fogalom megkérdőjelezhető és csak társadalmi konszenzus eredményeként van jelen. A deviancia definiálása során azonban amikor eljutok a többségi társadalom eleméhez, elakadok, mert ezt képtelenség világosan és félreérthetetlenül meghatározni, hiszen a társadalmi csoportok tagjai a világgal kapcsolatos interakcióik során alakítanak ki fogalmakat és a kategóriákat. Ergo ez mindenkinél más és más lesz. És itt harap bele a macska a saját farkába.

További bizonyíték arra, hogy nincs deviancia: "ha egy közösségen belül különböző csoportok eltérően használnak szavakat vagy fogalmakat, lehetetlen megállapítani az abszolút fogalmakat, kinek van igaza és kinek nincs, mert az egyetlen lehetséges paraméter a csoporton belül egyezés". Ha a nyelv strukturál, és az indigenizációból adódóan nincs abszolút helyes vagy jó, és feltételezzük -, mert a közösség szokásaiban nincs hiba -, hogy a közösség bizonyos módon használ fogalmakat, "az egyetlen dolog, amit mondhatunk, hogy ebben a közösségben ez a dolgok rendje".

(Az inspirációért és részleges tartalomért köszönet: Silvia Fargion: Elmélet és gyakorlat: mit számítanak a szavak? Nyelv, tudás és szakmai közösség a szociális munkában című tanulmánynak.)

A gyűlölet-bűncselekmények megfoghatatlansága

Szuper estét töltöttem a Bálint Házban, ahol is a gyűlöletbeszéd kontextusáról és tartalmáról, ebből adódóan jogi aspektusairól beszélgettünk. (Vagyis Molnár Péterék beszélgettek.) A közel 4 órás esemény végén szavazással döntöttük el - meghallgatva és jól átgondolva a TASZ, a Helsinki Bizottság és még mások érveit -, hogy Bayer és Gyöngyösi átlépték-e a büntetőjogi határt. Míg Gyöngyösinél úgy döntöttük, hogy nem, addig Bayernél határozott igen született.

Mondjátok meg nekem, mi annak az oka, hogy toleráljuk azon intoleránsak véleményét, akik azt gondolják 2012-ben, helyes cselekedet listát készíteni a zsidókról? Ez az intoleráns viselkedés sérti a toleránsak szabadságjogát, nem beszélve a pozitív szabadságjogokról. Ha már a gyűlöletbeszéd esetében relevanciát jelent a kontextus: abban a Parlamentben, ahol az én jogaimról és kötelezettségeimről döntenek, ne álljon fel egyetlen képviselő sem ilyen ötlettel, miközben fogadok, tudja magáról, hogy jogilag nem lehet majd megcsípni a fülét, mondván a Btk.-ban meghatározott izgatás, uszítás és gyilkosságra való felbujtás bűncselekményének küszöbét még nem érte el. Ahogy egyes jogászok szerint Bayer Zsolt sem.

Sajnos egyet kell értenem a közvetlen veszélyteszt értelmében azzal, hogy Bayer nem követett el bűncselekményt. Bármennyire fáj is ez a vallomás. Nem követett el bűncselekményt, mert nem sodort közvetlen veszélybe senkit, ám a diszkriminációra való veszélyeztetés megvalósítására - akár tudatosan, akár tudat alatt - törekedett. Így tehát marad a közvélemény: kitaszítja-e Bayer Zsoltot a közéletből vagy sem.

Mellesleg: ha a gyűlöletbeszéd csak akkor érhető utol, ha érzelmeket közvetít bizonyos megcímzett csoportok ellen, általánosítva a csoport tagjainak képességeit és tulajdonságait, és ezeket konkrétan meg is nevezi, mint Tomcat - és erről a Bíróság kifejezetten hektikusan dönt (lásd az LMBT 2008-as megmozduláson történt jogilag gyűlölet-bűncselekményként nem meghatározható esetet és a mostani, Tomcat-féle - bár még nem végleges -  ítéletet), akkor ez vajon erősíti vagy gyengíti a szociális munkások munkáját?

Szóval, azt javaslom, hogy ha már nem tudjuk jogilag megakadályozni a Bayer-féle gyökértelenség (nem pejoratívan értelmezve a kifejezést) végigburjánzását, lépjünk a közoktatás színterére, amely támogatja az integrált oktatást, egymásra hangolva az elfogadással és a kultúrák sajátosságainak megismerésével. Mint ahogy kedden a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa, Nagy Attila Tibor vetette fel, tanítsanak a közoktatásban a roma kultúráról, mert "a cigányságnak vannak olyan értékei, amelyekre Magyarország büszke lehet." Igen, vannak. Ennek ellenére pedig Langerné Victor Katalin is bőszen -, érvekkel alátámasztva - támogatja a huszártelepi iskola szegregált mivoltát. Ennek kapcsán azt olvasom a NOL által leközölt írásban, a Felzárkóztatásért Felelős Államtitkárság szerint "az ott élő családok, élve a szabad iskolaválasztás jogával, úgy döntenek, hogy a legjobbat azzal teszik a gyermeküknek, ha egy szeretetteljes, gondoskodó iskolai légkörben, sajátjaik között,  hozzájuk közel jár a gyermekük iskolába, akkor van-e ebben joga őket bárkinek megakadályozni".

Nincs. Pedig az oktatás a kulcsa mindennek - legalábbis a legtöbb platformon a szakértők mindig ide lyukadnak ki.

Mélységesen egyet is értek, de hogyan lehetne eredményesebb a közoktatás és hogyan segíthetne az

integrációban és a felzárkóztatásban, ha a pedagógusok érzékenyítése nem valósul meg a felsőoktatásban?!

Ma romaellenesség-koalíció van. Megfogalmazott és érzékelt problémákkal. Mint például a társadalmi előítéletek, amelyek - Berki Judit szociálpolitikus szerint - megölik a roma közösségeket és a szegényeket, eközben pedig a probléma elkerüli a szakemberek figyelmét. A roma stratégia szöges ellentétben van azokkal a döntésekkel, amelyeket a kormány hoz. Hiányzik az utánkövetés, a monitoring és hiányzik az egymásra épültség, a komplexitás. Ez a hiátus pedig akkor is jelen van, ha a gyűlölet-bűncselekményekről beszélünk. Ennek értelmében az elmúlt 10 év hozománya, az egyre inkább mélyülő leszakadás és ennek folytonossága beláthatatlan következményekkel fog járni. És nem is lehet segíteni ezzel az elosztási rendszerrel a folyamat megállításában, mindaddig míg a nyugat-magyarországi országrész ugyanannyi pénzből gazdálkodik, mint Északkelet-Magyarország.

Ott tartunk, hogy a kitartónak és energikusnak ismert Osztolykán Ágnes is megfáradt és darabokra hullott. Legalábbis úgy tűnik, feladta a harcot, mert képes azt mondani, hogy "nem lehet törvényileg szabályozni az előítéletességet."

Szerintem kétharmaddal bármit lehet szabályozni.

"A megalázás jó dolog" - üzenet Sebestyén Balázsnak

Van olyan reggel, amikor a Morning Showt hallgatom. Ma a következő sztorit hozták be a fiúk az adásba: Jani látott egy videót, amelyben egy autós egy parkoló buszt jobbról előz meg. Majd kétszáz méterrel arrébb  elkapja egy rendőr. A büntetés 250 dollár bírság volt, elvették egy hónapra a sofőr jogosítványát és ki kellett állnia egy táblával a szabálytalanság elkövetésének a helyszínére. A táblán a következő szerepelt Jani elmondása szerint: "Csak egy idióta előz meg egy buszt úgy, hogy felhajt a járdára."

Mutatom a videót: 

Miközben én már ezen az ítéleten is megbotránkoztam és rosszallóan néztem ki a villamos ablakán, a beszélgetés a következőképpen folytatódott:

Jani elmondta, szörnyű megalázó volt a helyzet. Látszott a sofőrön, hogy ronggyá ég. Mindenki rajta röhögött és ráadásul ez fel is került a netre.

- Szerintem nagyon jó ötlet, kiváló - teszi hozzá Balázs. Belegondolhatunk azoknak a szülőknek a helyzetébe, akiknek a gyerekeit el is üthette volna.*

Gondoljatok vissza arra, amikor gyerekkorban úgy büntettek meg titeket, hogy ki kellett állni az osztály elé, vagy be kellett ülni a szamárpadba. Már akkor is megalázó volt, és felnőttként ez még hatásosabb. "Ezek a megalázó dolgok szerintem nagyon jók." 

Kedves Balázs! Mi, érzékeny lelkületű szociális munkások azért dolgozunk, hogy ezek a "megalázó dolgok" eltűnjenek a világból. Mert azzal, hogy belerúgunk kettőt egy hajléktalan emberbe, nem lesz normális élete, azzal, hogy kiállítunk valakit és nyilvánosan megalázzuk, kiröhögjük, agresszíven a szemébe nézünk vagy fellökjük, nem fogja tudni, hogyan kellene jó irányba állítani az életét. Mert az az ok, amiért bűncselekményt vagy szabálytalanságot követett el, már nagyon régóta gyökerezik benne. A szociális munkások egyik feladata lehet az, hogy megkeresik ezt az okot, és támogatják ezeket az embereket úgy, hogy a lehető legkisebbre redukálják a kockázat bekövetkeztének valószínűségét. 

És ma reggel nagyon éreztem, hogy milyen nagy szükség van az elfogadó, a támogató, az empowerment szociális szférára. Mert sokan azt gondolják a szociális munkáról, hogy csak a "látható" célcsoportokra fókuszál. De azzal a gondolkodásmóddal, azzal az értékrenddel, amelyet Balázs képvisel, egyaránt a szociális munkások célcsoportjává válik. Mert érzem Balázs szavaiban, úgy gondolja, sohasem lehet hajléktalan, szegény, drogos, vagy "egyszerűen csak boldogtalanul elveszett lélek", akit senki sem támogat. 

Még inkább ráerősített a fentebb írtakra az, amikor Balázs indítványozta, vezessük be, hogy minden olyan autósnak, aki részegen balesetet okozott, szerepeljen az autóján: "hülye voltam, piásan vezettem, idióta vagyok, hibáztam". 

Mert az emberi önreflexió úgy működik ám, hogy bemagyarázod magadnak, nem is te tetted... és persze ha a társadalom rád néz, és látja rajtad, mennyi bűnöd van, akkor érzed magad igazán egy nagy semminek.

Viszont ki dönti el, hogy milyen bűnöket kell felírnunk az autónkra? Balázs, neked milyen bűneid vannak? Csak a nők elleni és családon belüli erőszak, az ittas vezetés, a lopás számít bűnnek a listádon? 

A börtönben három fő feladat van: reintegrálni, rehabilitálni és reszocializálni. A sok minden mellett ez a hármas egység azért is fontos, mert nehéz visszatérni a társadalomba. Főleg akkor, amikor már megéltük, megértettük, mennyire súlyos bűncselekményt követtünk el. 

Tehát akkor analógiával élve - ha megengeditek - bevezetném Balázs módszerét:

Belenézek a tükörbe és egy embert látok, aki szomorú, de megváltozott, új életet akar kezdeni, tiszta lappal. Vártam már a szabadulás napját, vártam, hogy újra a társadalom részévé váljak, mert társas lény vagyok. Az volt a büntetésem, hogy nem élvezhettem a társadalom sokszínűségét, előnyét és hátrányát. Csak az egyedüllét, a magány és mindig ugyanazok az emberek. Megérdemeltem, hogy kiszabaduljak. Letöltöttem a kijelölt büntetésem. Látom a tükörbe azt az embert, de sok évnyi küzdelem után sikerült elfogadtam. Ő az életem része volt, de már nem akarok újra találkozni vele. 

És amikor kiszabadulok, útravalóul kapok egy karszalagot, amely egy éven keresztül az életem minden percében elkísér majd. Mutatja, ki is vagyok valójában. Nem lesznek barátaim, mert én egy rossz ember vagyok, és az ilyet a társadalom szereti kivetni magából. Már azokat is, akik nem rosszak, csak egyszerűen kevesebb pénzük van, és nem bírnak belőle megélni. Akkor mit várhatok én, egy börtöntöltelék a világtól? Inkább ez csak átok számomra. Vissza akarok menni. El kell követnem valamit, hogy visszamehessek, mert az ott egy védett világ volt. Igen, bántottak a többiek, ők is stigmatizáltak, de ők sem különbek nálam.

De ilyet Magyarországon nem csinálhatnak - mondja Jani és Balázs közösen. 

Mégis szomorúsággal tölt el fiúk az, hogy ilyen - akár - gondolati szinten is eszetekbe jutott.

A Morning Show bejegyzésre vonatkozó perceit itt hallgathatjátok meg.

*A videón is látszik, hogy ez az autós egyértelműen hibát követett el, mert nem előzünk jobbról. Viszont ez az iskolabusz a szembe forgalom egy elemét képviselte. És ha pontosan a hibázó autóssal állt szemben, akkor az ajtók a jobb oldalon nyíltak. Tehát a gyerekeknek semmi keresnivalójuk nem lett volna a járda másik oldalon. A terület pedig belátható volt. Hogy érthető legyek: egy eset ilyen mértékű kisarkítása felháborít. De ezt én még akkor nem tudtam, mert a videót csak most néztem meg este. Mindegy, újságírói baki, a kedélyeket szerette volna fokozni, elfogadom, érteni nem értem meg.

Az egész napos iskola megvalósítása

Szociális munkásként a közoktatás területén belül is tevékenykedhetek. Szinte minden közoktatási és felsőoktatási platformon azzal szembesülök, hogy a mai magyar közoktatás romokban hever. A különböző fórumok résztvevői olyan okokat sorakoztatnak fel, mint például a pedagógus-képzés közepessége, az esélyegyenlőség hiánya, a gyermekszegénység mivolta, a horizontális mobilitásból adódó részekre tagolódás, a tudatos, de tudatalattinak mondott szegregált oktatás gyakorlati megvalósulása, a szakmai dolgozók hivatástudatának csökkenése, a fizetés elégtelensége, a gyerekek személyiségének, érdeklődésének és képességeinek változása, az oktatási intézmények rossz állapota és még sorolhatnám. A felsorolt problémák magukért beszélnek, és egyéni következményeik is markánsak, összhatásuk viszont katasztrófához vezethet. Nézzük meg, milyen következményekkel lehet szembesülni az elkövetkezendő évek folyamán, ha nem történik változás!

Hosszú- és rövidtávú társadalmi kihatások

Megosztottak a szociális területekkel foglalkozó szakmák és az egyes diszciplínákon belül is találhatók ellentmondó egységek abban a tekintetben, hogy egy nem természetes támaszrendszerhez tartozó személy vagy hivatal mikor avatkozzon be egy család életébe annak érdekében, hogy a gyermek fejlődése minél kevesebb csorbát szenvedjen. A családi problémák közé nemcsak a családon belüli erőszak, a szülők alkoholizmusa tartozik, hanem életvezetési problémák, az, hogy az édesanya mikor hagyja abba a szoptatást, mennyi időt tölt a gyermekével, továbbá az is, hogy 1 vagy 3 évesen adja be egy intézménybe a gyermeket. Ezek az olykor aprónak tűnő döntések egész életre szóló kihatással vannak a gyermek értelmi, szociális és lelki fejlődésében. A negatív, illetve pozitív elsődleges szocializáció légkörét tovább erősíthetik, vagy hátráltathatják az óvodai, később iskolai intézmény nem kellőképpen felkészült óvópedagógusai és tanítói.

A gyermekek szociális és lelki fejlődésében a törés másokkal szembeni bizalmatlanságot, későbbi elmagányosodást okoz, amely akár párkapcsolati nehézségekhez is vezethet. A hiperaktív gyerekekkel a pedagógusok kevésbé bírnak, és jobb túl lenni alapon a gyermekeket inkább továbbadják.

A Budapest-centrikusság következményeként egyes megyék, országrészek gyermekei kevésbé részesülhetnek támogató környezetben és megfelelő oktatási színvonalban. Ezen területek pedagógusai jószerivel kevesebb fizetésért dolgoznak, amely (valamikori) hivatástudatuk permanens lankadását okozza.

Természetesen vannak még lelkes és törekvő, tenni akaró pedagógusok mind az óvodában, mind az iskolában, viszont szupervízió, szakmai beszélgetések és támogató tantestület nélkül egyedül nem lehet kimagasló eredményt elérni.

A szegénység, amely egyes országrészeket kiemelkedően súlyt, és ezzel párhuzamosan előfordulhat, hogy itt az eltérő kulturális hovatartozású roma családok száma is magasabb, felveti az intézményi szegregáció problémáját is. Az iskolai és évfolyamokon belüli szegregáció külső beavatkozást sejtet, tehát tudatos elemeket hordoz. A kulturális különbségek el nem fogadása pedig tovább rontja a helyzetet.

A jobb módú szülők gyermekük iskolázottságának jobb minősége érdekében olyan településre viszik a gyerekeket, ahol ez a veszély kevésbé fenyeget. A vándorlás miatt az integráció helyett minőségi leszakadás is bekövetkezik a gyerekek fejlődésében. A műveltség, amelyet az iskolai tudásanyag hordoz, befolyásolja a különböző társadalmi csoportok közötti vándorlást, tehát a vertikális mobilitást, de a szegregált oktatással, amely a szabad iskolaválasztás engedélyezésével még intenzívebb, ez a szakadék további mélyülését és szélesedését hozza magával. Az évek múlásával a felsőoktatás egyre inkább a kiváltságosok, a tehetősebbek privilégiuma lesz, az egyre nagyobb létszámú leszakadt csoport pedig vagy megelégszik az általános iskola elvégzésével vagy pedig egy mára már minőséget ritkán hordozó szakközépiskola tanulójává válik. A diplomások kevesebb hajlandóságot éreznek az iránt, hogy ácsok, asztalosok és más szakmák szereplői legyenek, így a választás a nem megfelelően képzettekre redukálódik. A munkájuk nem feltétlenül hozza az elvárt színvonalat, amely a szakmunkások rossz megítélését tovább erősíti.

A problémák összefüggnek, komplexitásuk mutatja, hogy nem elég egy területen beavatkozni, átfogó reformra van szükség. Van néhány hazai kiemelkedő példa, amely a változás szelét mutatja, de ezek távoli különálló szigetek a nagy óceánon.

A külföldi közoktatás eredményességének példái

Az iskolák közötti meglévő különbségek radikális csökkenése nélkül nem lehet hatékonyan hozzájárulni a különböző társadalmi háttérből jövő gyerekek esélyeinek kiegyenlítéséhez – írja a 2010/3-as Esélyben megjelent Egész napos iskola című tanulmány bevezetőjében Darvas Ágnes és Kende Ágnes. Ahogy azt is, hogy a kedvezőbb munkahelypiaci helyzeten kívül a minőségi képzés a jobb egészségi állapotot, hosszabb élettartamot, a sikeres szülővé válást és a felelős állampolgári létet is megalapozza.

Ezért hozták létre külföldön az iskolareform részeként az egész napos iskola programját. Ez „egy olyan közösségi tér, amelyben az iskolán kívüli szervezetekkel, ellátásokkal is együttműködve egész nap és szinte egész évben az oktatás hagyományos keretei mellett több, elsősorban a gyerekeket, de szülőket is célzó szolgáltatás is helyet kap.” – írja le a definíciót Darvas és Kende. Ugyancsak egész napos iskoláról beszélünk akkor, ha „kreatív módszerekkel, óratervezéssel, napirend és tanévszervezéssel” a hagyományos, oktatással kapcsolatos iskolai, otthoni, szabadidős és egyéb programok napi 8-10 órás intervallumban kerülnek elosztásra. Harmadrészt az „osztálykeretekben gondolkodó iskolaotthonos megoldások is az egész napos iskola egy típusát jelentik”.

Az iskolatípus előnyei között olyanokat tartanak számon, mint a biztonságos napközbeni ellátás (miközben a szülő dolgozik), a nyári iskolai szünetből adódó problémák megszüntetése, az oktatási eredmények javítása – amerikai kutatások igazolják, hogy a 2 és fél hónapos nyári szünet alatt a tanulók túl sokat felejtenek, emiatt az őszi félév első hónapja sok esetben ismétléssel telik - és a társadalmi integráció. „Az egész napos iskola – akár teljes kiszolgálást nyújtó, akár közösségi, akár mindkét funkciót egyesíti”, ugyanis a lexikális tudás mellett szociális támogatást, szolgáltatást is nyújt.

Egész napos iskolai rendszerekről beszélhetünk Nagy-Britanniában, Németországban, az Egyesült Államokban és Finnországban, eltéréssekkel.

Nagy-Britannia

A briteknél extended schoolokról van szó (kiterjesztett iskola), amelyek az iskola és a helyi közösség összefogásából valósultak meg. Az Every Child Matters (Minden gyermek számít) program részeként egy új iskola építésével egy közösség központja épül fel. Az összes közösségi szolgálatot beleépítik az intézménybe, így például az orvosi rendelőt, a rendőrkapitányságot, a könyvtárat, a jóléti szolgáltatások irodáit is. A demokratikus vezetésű iskolában demokratikus fórumokat hoznak létre, interaktív kommunikáció van a gyerekek és a pedagógusok között abban, mitől működhetne jobban az iskola.

A brit kormány egyébként 2010-zel bezárólag kötelezte az iskolákat különböző alapszolgáltatások megvalósítására: szabadidős programok, sport, zene, kézműves és egyéb klubok, üzleti és vállalkozási tevékenységek és önkéntes lehetőségek. Szabályozva van a nyitvatartási idő is (48 héten át délelőtt 8-tól délután 6-ig), célzott és speciális szolgáltatásokat kell elérhetővé tenni, mint például a logopédiai ellátást.

Az extended schoolok eredményessége látható az egészségügyi mutatók javulásában, a magatartási problémák csökkenésében, az iskolában dolgozó szakemberek közötti kommunikáció javulásában, a közösségi kohézió megerősödésében.

Finnország

A finnországi gyakorlat az esélyegyenlőség megteremtése érdekében komprehenzív alapú általános iskolai oktatást hívott életre, amely 9 éves képzést nyújt a 7 és 16 éves kor közöttiek számára. Majd egy három éves Upper secondary school (Felső középiskola) vagy Vocational education (Szakképző iskola) teszi lehetővé a tanulás folytatását.

A komprehenzív iskola alapelveit -, ahogy Darvas és Kende az Esély tanulmányban fogalmaz – az „egyenlő esély a tanulásra tekintet nélkül a lakóhelyre, nemre, gazdasági helyzetre vagy az anyanyelvre”, az oktatás megbízhatósága, az ingyenes oktatás, az adminisztráció rugalmassága, az interaktív és kooperatív munka, az egyénre szabott szellemi és anyagi támogatás és a fejlődésorientált értékelés hívta életre.

A módszer egyébként egy adott lakókörzet valamennyi iskoláskorú gyermekét fogja át egyetlen, de erősen differenciált szervezetként. A heterogén osztályok kialakításával eltűntek az elitiskolák és a hátrányos helyzetűeket tanító intézmények. Utóbbiakkal speciális szakemberek foglalkoznak az iskolán belül. Ezen lépések által minimálisra csökkent az iskolák közötti különbségék aránya, és az iskolakötelezettség ideje alatt több mint 1 százalékra redukálták a lemorzsolódás arányát. Az egyetemen a tanári szak 5-szörös túljelentkezése mutatja a szakma társadalmi megbecsültségét.

A külföldi gyakorlatok átültetésének problematikája

Amikor először olvastam a fentebb kiemelt két ország oktatáspolitikájához tartozó módszert az átültetés lehetőségén kezdtem törni a fejem. Ezek a gyakorlatok, mint ahogy érződik, financiálisan is magasan a léc fölött vannak. Nem beszélve a kulturális beágyazottságukról. Mikor lesznek nálunk annyira megbecsülve a tanárok, mint Finnországban? Én generációs kérdésnek érzem ezt – de el kell most kezdeni valamit, hogy 20 év múlva jobb legyen! -, ugyanis attól még, mert több pénzt kapnak – idén már nem kapnak -, nem fogják róluk többen gondolni, hogy jobban megérik a pénzüket – sajnos! – és nem feltétlenül fognak ők sem jobban tanítani. Az egész napos iskola valamely formáját megvalósító országok szemlélete más, mint Magyarországé. Az, hogy jobb vagy rosszabb döntse el mindenki maga.

Egyéni ötletek, javaslatok a közoktatás fokozott jobbá tételére

Függetlenül, mennyi pénz van vagy nincs a kérdésre, én a következő megoldást látom:

1. Központosított iskolák megépítése vagy kijelölése
2. Az egész napos iskola módszertanának Magyarország-specifikus kidolgozása
3. Iskolabuszok közbeszerzése az esélyegyenlőség kiküszöbölése végett
4. A pedagógusok és óvópedagógusok továbbképzése szakmai és lélektani szempontokat figyelembe véve
5. Szociális szakemberek integrációja a közoktatásba
6. Az oktatási intézmények számának lényeges redukálása
7. A szabad iskolaválasztás megszüntetése
8. Az óvodák és bölcsődék bevonása a központosított iskolába

A drog, amelyet egyesek karabinernek hisznek

Olyan ez, mint amikor a kalandparkban fogódzkodni akarok, de már sem kapaszkodó, sem erő nincs... így inkább csak hagyom az egészet a fenébe, a karabiner és a rám szerelt tartó segítségével úgysem zuhanok a mélybe. Csak lógok, míg ki nem megy a görcs a kezemből. De most, ebben a pillanatban úgy érzem, hogy már nem akarok semmit, csak lógni és lógni, az bizony olyan jó, jobb mint a halál.

Nálunk szociális munkásoknál az a szép, hogy mindenféle társadalmi problémával foglalkozhatunk. Az egyik szociálpolitikai tanulmányban például azt olvastam, hogy a szegénységre azért is szükség van, mert így legalább van mit kutatniuk a társadalomtudósoknak, van munkájuk a börtönőröknek, az orvosoknak, a szociális munkásoknak. És így a szegénységből egyrészt a középosztály társadalmi hasznot hajt. 

Csúnya dolog lenne azt mondani, hogy öröm és őrületesen nagy haszon nekem, mint leendő szociális munkásnak az, hogy vannak hajléktalanok, fogyatékossággal élők, pszichopaták, drogosok, alkoholisták, romák, mély szegénységben élők, AIDS-esek, családon belüli (szexuális) erőszaktól szenvedők, így bántalmazott nők és gyerekek... 

De ha ezek létező jelenségek, akkor én szeretnék azon tevékenykedni, hogy számosságukat tekintve kevesebb ilyen probléma törje meg az emberek életét.

Itt vannak például a drogos sztorik, amelyekből millió van, évente legalább 1-2 magyar és ennél több külföldi celeb tuti megírja a saját vagy mások élményeit azért, hogy pénzt kaszáljon belőle. (Havas Henrik-Fencsik Tamás: Apám szép volt; Szabó Győző: Toxikóma vagy Bret Easton Ellis: Holdpark stb.)

Másfél éven keresztül - egy rádióműsor keretein belül - tevékenykedtünk egy kedves barátnőmmel és barátommal azon a drogtéma körül. 18-19 évesen, úgy, hogy közelebbről nem voltunk érintettek és erőteljes szakmai hiányosságaink voltak, nem tudtuk a legtöbbet kihozni, majd fogtuk magunkat és meghívtunk számtalan embert, akik már megjárták a pokol sötétebb bugyrait is. 

Így tehát nekem is van élményem:

Ott volt például az a srác, aki történelemtanárnak tanult az ELTE-n, majd 19 évesen - addig nem! - belefolyt egy olyan társaságba, ahol kipróbáltak ezt-azt. Végül a srác Ráckeresztúron a Drogterápiás Otthonban kötött ki.

Én akkoriban egy korábbi meggyőződésem szerint azt hittem, hogy az egyetemen már elkerül minket a drog dolog... tehát, ha addig nem, azután sem. De meg kellett látnom, hogy ez mégsem így működik. 

Ha füvesekkel beszélgettem, és jöttek belőlem a kérdések, mindig jött az érvelés, hogy azért jó ez, mert nem leszünk tőle függők. Majd jött egy szintén Ráckeresztúron gyógyuló srác, aki elmesélte, 2 év után olyan szintű függőség alakult ki nála, mintha heroinozott volna. Gyógyszerekkel szoktatták le a fűről. 

És hallottam arról is, akinek nagyobb könnyebbséget jelentett a drogról való lejövetel, mint az ezzel járó fájdalom csökkentését segítő gyógyszerekről való leszokás. 

Vagy ott van a lassan már a 4x-en túl járó ExDrogos, aki számtalanszor megpróbált már leállni a katiról, mégsem sikerül neki. Nincs olyan erő a földön, se a felesége, se a középiskola, se a gyermeke, se a gyógyszer, amellyel véget vethetne a több évtizedes hánykolódásnak. Pár napig megáll, majd ismét folytatja. 

Mit érek ezekkel e történetekkel? Segít ez bárkin, hogy elmondom? Nem az információ fontosságát kérdőjelezem meg, hanem azt, hogy nem történeteket kéne leírni és gyártani, hanem beleszólni abba, hogy haldoklik a Tűcsere Program, behazudják a gyógyszertárban, hogy nincs fecskendő, hogy alig 1 év alatt gyártottak a készülő szuper Nemzeti Drogstratégia helyett egy újat...

A folytatásban egy megoldás...

Szociális munka = Alkalmazott társadalomtudományi szak

- Mit tanulsz az egyetemen?

- Szociális munkát.

Ezt követően sokan leplezni próbálják gondolataikat. Vannak, akik nem kérdeznek vissza, csak konstatálják magukban, hogy "ez is cigányokkal, hajléktalanokkal fog foglalkozni", másokban csak annyit fut végig, "munkásnak tanul... egyetemen... na még egy értelmetlen szakma", persze vannak olyanok is, akik azt gondolják, "jaa, a szociális munkások dolgoznak itt nálunk vidéken 40 ezer forintért, pelenkázzák az öregeket és végzik az alja munkát". Ne feledkezzek meg viszont azokról az emberekről sem, akik örömmel veszik a hírt, miszerint szociális munkásnak tanulok, mert szélesebb rálátásuk van a világra, tudják, hogy maga a szakma sok országban nem kis népszerűségnek és megbecsültségnek örvend, és egy szociális munkás feladata lehet, hogy apránként jobbá tegye globalizálódó világunkat. 

Volt már olyan is, hogy magát a szakmát kérdőjelezték meg előttem, mondván, hogy nem értik, mi szükség lehet egy szociális munkásra. Egy budapesti egyetemen tanító óraadó kijelentése meglep, ennek ellenére és ennek következtében megpróbálom elmagyarázni, mi értelme is van. Beszédem nem talál meghallgatásra.

A "szociális munkás" kifejezéssel lehet probléma - töröm a fejem. Feltételezésem szerint Magyarországon olyan mélyen beleégett az  idősebb generációkba a "munkás" kifejezés, hogy ez okozhat olyan előítéletet, amelyet magyarázkodással kevéssé tudok jóvá tenni. 

Az angolban használt blue-collar worker, white-collar worker és a mostanában divatos pink-collar worker kifejezések érezhetően nem okozzák ezt a nyelvi buktatót a social workernél. Megérne egy gyors kérdőíves kutatást a kérdés. 

Az is érdekes, hogy amikor szociálpedagógiáról szociális munkára váltottam, néhányan csak annyit kérdeztek:

- Az nem rosszabb?

Vagy: 

- És most ez fog szerepelni a diplomádban? Hogy szociális munkás? A szociálpedagógia jobban hangzik...

Az írás alább folytatódik...